2009. szeptember

« 2009. augusztus

Lakadó

Azt mondta az imént Bella, hogy elege van már az utolsó, “szombat-vasárnap” bejegyzésemből, úgyhogy produkáljak valamit.

Én erre megfőztem a 11 órai kávémat, és ideültem ihleni. Amúgy Bellának igaza van, már egy hónap eltelt az esküvőnk óta, én meg hallgatok, jaj, nagyon hallgatok.

Az utolsó héten mondjuk esélyem sem volt bejegyzéseket gyártani, örültem, ha a kitűzött terveket megvalósítottuk. 17-én pl. hajat festettem, kedden kozmetikushoz mentem, szerdán ruhát próbálni, csütörtökön semmi minden mást, pénteken de. körömködni, majd összebédelni, végül ruhát elhozni kellett, ez három esemény eddig, két helyszínen. És akkor este még fodrászhoz is mentem, majd vendégek jöttek, és aztán hajcsavarókkal aludtam sokat, ja nem, keveset, de legalább rosszul. Közben kb. szerdától már lehetett a KTC-be vinni a kaja hozzávalóit, az italokat, meg aztán elkezdődhetett a díszítés, úgyhogy nem unatkoztunk. Én természetesen hisztériáztam, örök haragot fogadtam (egy kicsit még tartom is), előfordult, hogy sírtam is. Az utolsó napon sem a mi akaratunk érvényesült, mert egyértelműen elvetemült ötleteink voltak, amik megfontolásra sem méltóak, és mint ilyenek elvetésre kerültek. Ennek köszönhetően igénytelen ültetőlapokkal dobtuk fel az egyébként szépre rendezett asztalokat, mégpedig olyanokkal, amik csakis pénteken késő este, már-már éjszaka készülhettek – és készültek is. Továbbá a családtagok (kizárólag az enyémek) , illetve a barátaink asztalai még véletlenül sem maradhattak az általam kialakított összetételben, hanem azokat többszörös (ha jól emlékszem mindössze ötszörös) átalakításban kellett részesítenem/-nünk. Ennek köszönhetően nem ott, nem úgy és nem azok ültek ott, úgy és azokkal, akikkel én szerettem volna, de legalább nem az én akaratom érvényesült, és ez úgy látszik borzasztó, mintegy kéjes örömmel töltötte el a Főrendezőt. Jelzem, mindez a parádé pénteken csúcsosodott, dehát addigra még úgysem izgultunk eléggé, úgyhogy meg sem kottyant a dolog. Nos, így köszöntött ránk a szombat.

 

 

7 után keltünk, 8-ra a fodrász várt, de előtte még Gyöngyihez kellett szaladnunk egy virágért, amit a fodrász a hajamba tűzött. Alig fél órát csúszott a hajalakítás, mert az előttem lévő menyasszony nem volt próbafrizurán, és reggel gondolkodott el, hogy akkor ő voltaképpen milyen hajszerkezetet is szeretne… (Bízta volna rám…) Ez egyébként akkor csak 3 percre zavart, és különben is annyira atomjó lett a hajam, hogy elfeledtem mindent. A fodrásztól hazaérve már várt rám Betti, a sminkes, és kiválókiváló sminket készített, amíg élek, el nem felejtem, az biztos!

 

Meg Sonja is, aki végigasszisztálta a sminkelést is, meg segített rámaggatni a ruhát is, és nagy köszi (és szei) neki a türelméért és a végtelen higgadtságáért.

 

Aztán megjöttek anyuék is. Közben meghozták a minifasírtokat és -ó, uram- RÉTEST is.

 

Gyors letusoltam, és már ugrottam is (aha, persze…) a ruhába, miközben Csaba, a fotós kattintgatott erősen.

 

 

A ruháról a cipzár húzója letörött, szerencsére már felhúzott állapotában, valamint rám kellett varrni a hátát is (mármint a ruháét), de ezekre már nem is merek gondolni.

 

Elkészültünk végül, és elindultunk fényképeződni a városba, előzetes terveink szerint a Mojoba, a piacra, a parkba és a Tiszára.

 

Ez mind össze is jött, köszönve Badis Robinak, aki volt olyan szíves és minden lehetetlen kívánságunkat teljesítette, mégpedig úgy, hogy arcizma sem rándult. És még fényképezni is volt kedve/ideje/türelme.

 

A kötelező köröket így lefutva megérkeztünk a KTC-be, úgy du. 1 körül, ahol már egy csomó vendég volt, annak ellenére, hogy fél 2-re hívtuk őket.

 

Ez nem is okozott különösebb problémát, bár tény, hogy a megérkezésünktől számítva másfél órát folyamatosan álltunk, mert mindig jött valaki. Ez a rész azonban tetszett, fel sem tűnt, hogy annyi ideig vendégfogadtunk.

 

És innen kezdve általánossá vált, hogy fogalmam sem volt, hogy hány óra van, az időérzékem úgy úszott el, ahogy volt. Egyszer csak kocsiba vágtuk magunkat és bejöttünk a városházára, ebből arra következtettem, hogy 4 körül lehet. A polgári esküvő hozta a szokásos zentai igénytelenséget, de a zene az legalább tetszett (jaigen, mivel mi vittük – ezt is valamikor a szűk utolsó héten).

Az esküvő után a Nagy Fényképezkedés következett, majd visszatértünk a KTC-be, ahol mindenki összepuszilt bennünket, immár másodszor a nap folyamán (akkor még nem tudtam, hogy nem utoljára).

 

Ezek után táncoltunk, majd a vendégek egy része (?) hazament átöltözni. Nekem úgy tűnt, hogy mindig sokan voltunk, úgyhogy lehet, hogy a sereg egyenként ment ki és be?! Amikor már estére visszajött telleg mindenki, akkor is táncoltunk, és valaki mindig taposta a ruhámat (de nem mindig ugyanaz a valaki, ettől volt változatos a program), és akkor anyu meg Sonja felvarrták a szerkómat, hogy ne zavarjon. Én pedig nem táncoltam másokkal, körben, hanem csak a férjemmel, őt kiműveltem, hogy hogy kell/lehet velem mulatozni. Egyszer csak hozták a vacsorát, ami nagyon finom volt, bár én a levesen és a pörköltön túl már nem léteztem, de az biztos, hogy ez a két fogás nagyon bejött. Aztán ellopták a cipőmet, vagyis nem, mert önként adtam oda, mert ketten fenyegetően kérték.

 

Előbb persze megalkudtam velük, hogy mit kérhetnek érte, de a násznagyok tánca remekre sikeredett.

 

Alig táncoltunk még egyet, amikor tolták befelé a tortát, na abból is ettem, és az is ízlett. Habár egyeseknek a rózsaszín szíves-virágos vonulat nem jött be, de én éppen ilyet akartam, és nem is csalódtam.

 

 

Hipp-hopp már a menyecskés átöltözésnél tartottunk, és olyan jó volt letusolni, hogy el nem mondhatom. Betti frissített a sminkemen, és már léptünk is kifelé, vagyis én, a menyecsketáncra. Fogalmam sincs mennyi ideig tartott, csak azt tudom, hogy az erről szóló fényképek ritka bénák, nem minőségükben, hanem témájukban, mivel alig lehet szépen fotózni két mozgásban lévő táncolót, főleg ha ilyen összetett -kettőt jobbra-kettőt balra- pozíciókat kell megörökíteni. A harmadik lecsókolás egyébként itt történt, olyan pusziadagokat kaptam, hogy nyugodtan élhetnék belőle pár évig. Végül jött az uram, és kitávolított a táncból, visszajöttünk a pénzért, azt megszámoltuk, és mentünk kínálgatni.

Na, az is elvitt legalább egy-másfél órát, de még mindig sok vendég volt. Mondjuk én nem is tudom megmondani, hogy ki mikor lépett le, csak azt tudom, hogy egyszer csak kevesebben lettünk, viszont a zenészek akkor csaptak nagyon bele, de úgy, hogy több órán át meg sem álltak. Túl későn, ez az én szerény véleményem, de ez már innen kezdve teljesen mindegy, mert ez így történt. Egyszer csak odacúboltak egy asztalt, hogy arra álljak fel, és táncoljak, amit megtettem, bár fixa ideám volt, hogy az alattam fog összetörni. Nem így lett, még kettőnket is elbírt, és amikor lejöttünk, akkor roskadt össze. Aztán emlékszem még olyasmire is, hogy levetettem a szandálomat, sőt, mindenki levetette, vagy levették róla, és mezítláb táncoltunk. Meg az is rémlik, hogy hirtelen reggel lett, világos, és jöttek Gyöngyiék leszedni a dekorációt, de mi még ott táncoltunk, bár akkor már nagyon jöttem volna haza, mert ez 6 körül volt. Végül fél 8-kor összepakoltuk az ajándékokat, és hazatávoztunk, de apósomék még nyomták egy órát a lagzi témát. Másnap persze utólagzit kellett csinálni, morzsapartit a rokonságnak, ott is közel 100-an voltunk.

Gondolkodom, hogy mi jut eszembe a saját esküvőnkről… Ilyesmik:

• Gyorsan telt az idő
• Nem volt olyan idegbajos, mint az előtte lévő pár nap
• Jót ettem
• Hellyel-közzel jót táncoltam
• … jól éreztem magam

 

Hát valami ilyesmi volt az ominózus augusztus 22-i napon. Képeket is teszek fel szépen lassan, csak azokat át kell alakítanom, úgyhogy türelmet kérek. Végezetül pedig köszönöm mindenkinek, aki eljött, hogy emlékezetessé tette ezt a számunkra lényeges napot.

 

 

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!