A Tiszában úszik egy nagy harcsa,
a jó Isten a szülinapost sokáig megtartsa!

Azaz esett hó. És ha már így alakult, borzalmas vágyat éreztem, hogy ezen a szép, puha, fehér és csendes napon bemenjek a városba. (Régen egyébként mindig jót nevettem, hogy hova tudnak a zentaiak a "városba" menni? De tényleg, mi a város itt? A Trocadero? A Csarnok?) Szóval reggel, miután jól meglepődtem a nagy fehérségen, beautóztunk Robival a cégig, onnan én elugrottam a piacra és a henteshez. Közben egy ismerőssel találkozva rádöbbentem, hogy itt majdnem mindenki tud majdnem mindent majdnem mindenkiről. Ez az ismerős ugyanis tudta, pontosabban úgy tudta, hogy menyasszony vagyok. Enyhe túlzással ez persze igaz is, de soha nem bírtam rájönni, hogy ez hogy terjed szájrul szájra? Tegnap a postán szembesítettek a ténnyel, hogy férjhez megyek, úgyhogy valószínűleg nem az én képzelőerőmön múlik, hogy mennek-mendegélnek a velünk kapcsolatos hírek. Amúgy minden oké, most éppen semmiféle előkészületet nem teszünk, esetleg kiválasztunk egy alkalmas eljegyzési időpontot. A vőfélyünk mondta, hogy Robi násznagyának meg kell tanulnia egy verset, amivel majd jól megkérik a kezemet (de lehet, hogy nem ezért :)) Szerencsére az én seregemnek nem kell ilyet csinálnia, nyilván azért, mert nálunk (a lányos háznál) van az érték (és itt most az értéken van a hangsúly), akinek elég csak úgy lennie, nem kell már vonzóbbnak mutatkoznia... Az lenne csak igazán a mission impossible egyébként!

Kriszta felhívása nyomán bejegyzek a blogba, valamint csatolok egy darab príma fotót a jegygyűrűkről.

A kísérőről nem áll módomban fényképet mutatni, ugyanis még nem kaptam meg. Hivatalosan. Kevésbé hivatalosan megkaptam, de a rend az rend. Türelemre intek hát mindenkit, tessenek legalább a bizonytalan időpontban megrendezésre kerülő barátságos eljegyzést megvárni :)

Továbbá rendelkezünk két egész héttel néhány nappal, hogy összeirkáljuk a listánkat, hogy kit várunk a csudálatos lagziba. Én már elkészítettem egyszer ezt a bizonyos névsort, de úgy tűnik, elhagytam valahol, így kemény munka árán kénytelen leszek azt rekonstruálni.

Aztán még egy kis info: nem vagyok hajlandó csokrot dobálni. Részint azért, mert majdnem csak élemedett korú férjezett asszonyok lesznek jelen, részint meg azért, mert a jelenlévő hajadonok fejenként legalább 3 lagziban kaptak az utóbbi egy évben csokrot, nagy eséllyel tehát nem maradnak pártában. A kislányok meg majd megkapják máskor és másutt a jól megérdemelt virágot. Szóval nem dobálózunk.

Miután értesültem róla, hogy eljegyzést tartunk, gyanútlanul és nagy elánnal bevetettem magam az eljegyzési szokások rengetegébe. Kiderült, hogy én fogom a férjem/vőlegényem/Robi (3 in 1) ingjeit (vagy tetszés szerint más ruhadarabját) beszerezni, plusz pecsétgyűrűt ajándékozok,  illetőleg jegykendő megszövésével, megvarrásával és kihímzésével múlatom ezentúl az időmet, míg "a fiú kísérőgyűrűt, és egyéb ékszert, virágot" ád. És találtam olyan infót is, amely szerint "a vőlegény a menyasszonynak jegypénzt (...) szokott adni". Na kérem, kitör a jólét, Robi feltőkésít engem. Szerintem ezt a szokást nyugodtan megtarthatjuk illetve bevezethetjük. Ja, és én, mint menyasszony gyűjtöm az aprópénzt, hogy megvásárolhassam abból a cipőmet. Azért aprót, hogy lássa a nagyszámú rokonság és a t. zsűri , hogy milyen takarékos vagyok. Azt hiszem mára elég is, töröm a fejem, hogy kivel kovácsoltassak Robi egyéniségéhez egyébként teljesen illő pecsétgyűrűt.

Közérdekből kérek mindenkit, hogy légyszíves kérlek NE a rontás exploreren át kémleljetek minket, mert úgy csúszik szét az oldal, hogy jajneeee. Köszönjük. És nem, nem fizetnek firefoxék semmi pénzt ezért, csak év végén az osztalékot.

Ma is történt egy valami: hozzájutottunk a hőn áhitott jegygyűrűinkhez. Az én méretem 49-es. Gondolom, ez sokakat érintő adat volt. Robié bezzeg 63-asos. Szépen mutatnak egymás mögött. Képek holnap, mert ma már természetes fény nem akadt. De lehet, hogy gyors elrepülünk Ausztráliába, hogy lefotózzuk az ékszereket rendes napsütésben.

Felhuzigáltuk az ujjainkra a karikákokat, az enyén olyan, mintha lenne rajtam egy gyűrű, de Robi... szóval nagyon furcsa. És nem rossz (sőt nekem nagyon tetszik), csak valahogy furcsa rajta bármilyen ékszert látni. Meg az is meglepő, hogy ez a nemritkán gyerektüneteket produkáló lovag jegygyűrűt hord. A másikat meg én :) A kísérőgyűrűmről annyit, hogy az most még nincs. Holnapra lesz. Nem fehér aranyban, de lesz. De nem gáz, az aranyat ugyebár bármilyen formájában értékelhetjük.

Továbbá ma megtudtam, hogy lesz eljegyzésünk is. Erről többet nem írhatok, mert magam is híján vagyok a további információknak. Ezt tetézendő Robi ki is iktatott eme esemény szervezéséből, mondván, majd anyámmal egyeztet. Remélem engem is mihamarabb értesítenek az időpontról, hogy varrathassak addigra egy kosztimot  nehogy azon a szép napon játszósban jelenjek meg anyuéknál.

Most azonban elpályázunk Robi szüleihez, meglátjuk, mit tudunk kikonstruktívkodni. A dekorálós lánynak elküldtem egy halom képet, hogy okuljon, és máskor ne adja meg az e-mail címét az első találkozáskor...meg azért, hogy lássa, hogy mennyire véresen komolyan veszem a terem díszítését, legalább 25 féle asztali dísz ötletem lett a fotók nyomán.

Én lennék a Jobi (by Virág, by Bence) továbbiakban röviden NSR, az oldalborda forrás, vagyis a kályha előtt kéregető, viszont akárhogy is nézem  a lakadó fókuszpont másik oszlopos és nélkülözhetetlen részvevője. S mint ilyen .... ugye, kedves bírónő és tisztelt esküdtek .... illendő és szükségszerű a másik fél meghallgatása is. Így lesz ez a blog teljes, illetve teljesebb. Célom csupán annyi, hogy ötletet adjak tanácstalanabb vagy félénkebb férfitársaimnak, és hogy tájékoztassam földrajzilag távolabbi ismerőseimet a történtekről, szóval el kell mondjam esetem teljes hátterét.

A Melinda által fentebb lentebb már említett ortodox ünnepnapon történt minden. Szegények tájékozatlanul pont arra a napra tették a karácsonyi ünnepüket, amikor megkértem Melinda kezét. A történet részletei a következők voltak: ülök én gyanútlanul, mondok gyanútlanul (ez a szó teljesen fedi akkori érzéseimet), és pörkölt napraforgót eszegetek. Helyszín a nappalink ebédlőnek kikiáltott része. Szereplők: egy pár kéz (saját, fontos fellépéseimen  nem használok kaszkadőrt. Értendő lesz ez a lakadóra is. Lakadó = lakodalom by Cseni), tálca, pörkölt napraforgó, sok pörkölt napraforgó és edény a napraforgó héjának. Kellékek: asztal, legalább két db székkel, napsárgára festett fal, előtte pedig egy szuperzöldre festett villanykályha. A cselekmény: nos a cselekmény egy számomra is homályba vesző cél. Szóval adott a felállás, törögetem a napraforgót és közben nézelődök, gondolkodom (itt nem elírás történt, valóban gondolkodtam. Szoktam. Van, hogy néha erőltetem, mégis működik). Hol Melindára néztem, hol a kályhára, hol pedig a napsárga falra. Melinda nagyon szép. És szeretem. A napsárga fal is szép, sőt azt is szeretem. Ez a két dolog járt a fejemben, ami egy férfiembernél már komoly eredménynek számít, amikor a kályha is bekerült figyelmem központjába. Nem volt egy nehéz feladat, hiszen a látóterem kb. 1/3-át betöltötte. Ekkor kezdett el bennem felsejleni egy homályos gondolat. Tegnap is néztem Melindát. Akkor is tetszett. Sőt akkor is szerettem. Ma is nézem Melindát, ma is tetszik is, ma is szeretem. Holnap. Nos a holnap valószínűleg hasonlóképpen múlna el. Elmúlhatna. Így szokott elmúlni az élet. Így vesznek el a drága pillanatok. Mint a kezem által halálra ítélt apró magvacskák, úgy folynak át/rajtunk keresztül a másodpercek, és könyörtelenül, kíméletlenül szorítanak bennünket a tér-idő folytonosság  vasmarkában. Na, de mégsem ..... jött a gondolat: te ez ellen tehetsz. Szeretnél tenni? Van merszed tenni? Felvállalnád pillanatnyi döntésed egy életreszóló kapcsolat céljaként? Nos, ezek és ehhez hasonló gondolatok futottak át azon a részemen, ahol gonolatok szoktak átfutni rajtunk és így szóltam: „Gyere Melinda, és beszélgessünk!”

Ő gyanútlanul odaült az asztalhoz, majd beszélgetésünk nyugodt hallgatással kezdődött. Melinda is betársult a napraforgótisztítás ellazító tevékenységébe, majd ízlelgette a finoman megpirított magokat. Én is ízlelgettem, viszont ekkor már  jobban figyeltem gondolataim céllá való egyesítésére és ízlelgettem a szavakat, amelyek mára jeligévé váltak, és kiemeltek egy szürkének tűnő pillanatot az élet folyamából, majd mély érzésekkel körülfogva védetté tették azt. Így szóltam :

   - Melinda ....... (1,25 másodperces hatásszünet) ...... Isten és a zöld kályha előtt megkérem a kezed, legyél a feleségem!

Abban a pillanatban félúton ajkai és a napraforgós zacskó között megállt Melinda keze, megszakítva ezzel ciklikus mozgását, és rám nézett. Pontosabban a szemembe. Én pedig láttam átsuhanni az érzések kaleidoszkópját azokban a szép zöld szemekben. A teljesség igénye nélkül felsorolnám a sorrendben egymást követő érzéseket: Meglepetés, öröm, remény, szeretet, hitetlenkedés, szeretet, hitetlenkedés, öröm, öröm, hitetlenkedés, szeretet, öröm, öröm, hitetlenkedés, hitetlenkedés.

-         Ez most komoly? – tört ki belőle.

„1 éve, hogy együtt élünk és mégsem ismerne?” - futott át az agyamon. Pedig olyan vagyok, hogy vagy csinálok valamit, vagy pedig nem. Nade a helyzet egyedi fűszerezésére való tekintettel és nyomatékosítására megismételtem:

-         Melinda ....... (1,25 másodperces hatásszünet nélkül !!) ...... Isten és a zöld kályha előtt megkérem a kezed, legyél a feleségem!!!!

Egy igent volt képes kipréselni, majd előjött a nőiesség egyik elidegeníthetetlen és évezredes tulajdonsága, az ellágyulás. Megértem. Sokat küszködtünk, mire ide elértünk. Akik ismernek bennünket közelebbről, és kapcsolatunkat, azok tudják, akik nem, azoknak pedig úgyis lényegtelen ez az utolsó mondat. Nekünk nagyon fontos. Puszi mindenkinek.

Már éppen kezdi azt hinni az ember, hogy megnyugodhat, hogy szép lassan elkezdhet gondolkodni a további lakodalmas teendőkön, úgy mint nászút szervezése :) de aztán kiderül, hogy meg kell beszélni a dekoros nénivel, hogy mit is szeretnénk. Az más kérdés, hogy 7 hónappal  az ominózus esemény előtt ódemennyire nem tudom, hogy mit szeretnék... Na szóval, az úgy esett, hogy leendő anyósom időpontot egyeztetett (vagy ezt már konkrétan apósom tette volna?) a teremdíszítő lánnyal, kinek álljon itt a neve, mert igennagyon megérdemli mérhetetlen barátságos és kedves hozzáállása miatt: Mészáros Gyöngyi. Szóval testületileg elvonultunk Mészárosékhoz, hogy szíveskedjünk orientációs célzattal megadni az irányvonalat, hogy mit óhajtozunk díszítőelemként a lakadóban látni. Délután kettőre mentünk, ám előttünk 5 perccel beesett Gyöngyihez egy másik négyes, és a következő közel másfél órában mi a  szüleivel a konyhában beszélgettünk. Ebből olyan sok dolog nem maradt meg, csak a nemi szervek és azok hasznosítási módjai (rendkívül sokféle) rémlenek a beszélgetésből. Közben azért átnéztünk egy meghívós albumot, de mivel én itthon szeretnék ezügyben ármánykodni, ebben nem döntöttünk. Később bevonultunk Gyöngyihez álmélkodni, átnéztünk sokezer képet, és színvilágilag megállapodtunk a zöld és/vagy rózsaszín díszítésben. Robi később már hagyta magát sodortatni az árral, amit én képviseltem, és fáradtan rábólintott a babarózsaszín mindenre. Ami egyébként nem lesz budoár-szerű összhatású, egyrészt mert ekkora budoár nincs is az egész galaxisban, másrészt meg némi zölddel és fehérrel azért frissülünk ám. Miután ez a csata megvolt nekem :) , hazamentünk, és még azon melegében megfelelő asztali díszeket és díszítőelemeket kezdtem keresgélni. Meg ugye csokorformát, mert az fontos. Ekkor még nem sejtettük, nem sejthettük, hogy bár a csatát megnyertük, a háborút még nem :) Merthogy másnap elmentünk a szülőkhöz, akik közül anyósom kissé átgondolta az előző napi történéseket, és reggel úgy érezte, hogy a rózsaszín dekoráció túl lányos. Egyébként az, de szép is. Szóval ő az előtte este általunk leszavazott zöldre ill. szavazásig sem jutott sárga színre kezdett célozgatni. Csak azért, hogy semlegesek maradjunk. Nekem viszont most az jutott eszembe, hogy legyen minden fehér, akkor a színen nem lehet vitatkozni. Meghallgattuk az érvelést, de eljöttünk gyorsan. Jut eszembe, Gyöngyi mutatott lila-narancs kombinációt, álljon itt róla annyi, hogy ízléstelenség tekintetében listavezetővé vált. Biztos nem bírták eltökélni, hogy lila-e legyen vagy narancs... A két ütős színt kombinálni pompás választásnak bizonyult, további megvitatásra javaslom a méregzöld-szürke és a fekete-bordó színkombinációkat is.

Na meg még Zoltán is felhívott, hogy reméli minden az elképzeléseim szerint halad. Mondtam, hogy nem igen. Ő pedig erre közölte, hogy kit ne hívjak meg ahhoz, hogy ő jól érezze magát. Gondolom, ilyen feketelistások a másik két tesóm lagziján is voltak, csak esetleg én nem tudtam róluk. Csak az a kérdés, hogy ha minden az én vágyaim szerint kell, hogy menjen, akkor miért állít olyan kellemes szituáció elé, hogy megmondja, hogy ki (ne) legyen jelen ott és akkor. Bár lehet, hogy engedni kell, és a sárga lagzin elküldeni mindenkit, aki szüleimnek nem tetszik, és akkor mindenhol kitör a boldogság. Az, hogy mi/bármelyikünk jól érezze magát, az előkészületeknek ebben az időszakában még nem olyan fontos, de majd változik ez is. A következő hét elé minden esetre reménykedve nézek, bízok hozzá (na igen, Zentán ezt csinálják...), hogy sikerül komplikációmentesen átvészelni. Hátha tetszeni fog a gyűrű...nekem már tetszik, és különben is szeretem Robit :)

By the way, köszönjük Badis Bencének a kommentet, őt is külön is és ezúton is meghívjuk a lakadóba.

Ma meg az történt, hogy elmásztunk a városházának kinevezett egységbe, felkerestük a t. anyakönyvi hivatalt, és bejelentettük házasságkötési szándékunkat. Tapsvihar, ováció és minden ilyesmi helyett nagy nyugalommal vették tudomásul, hogy bizony mi augusztus 22-én délután 16.30-kor összeházasodunk, legalábbis elsőre még így tudtuk. Lezsíroztuk, miénk a tuti időpont, hurrá. Ámde 2 perc múlva telefonon megtudtuk, hogy bizony nekünk nem a fél ötös időpont felel meg, hanem a 4 órás. Még jó, hogy tegnap megbeszéltük, hogy vagy-vagy... Vagy nem :) Ezért aztán kéz megfog, lépcsőn felléptet, ajtón bekopog és szépen mosolyogva megállapodik a 16.00-ás kezdésben. Így lesz. Ezek után azt bírtam Robinak mondani, hogy nem kívánok ma ékszerészekhez menni, mert ezen a napon az már nekem sok lenne. De aztán mégis elmentünk, módfelett szórakoztató volt nézegetni a gyűrűket, igazán nagy a választék. Sajnos Robi még mindig nem rajong a csicsás csillámos darabokért, dehát mit tehessünk, kompromisszumot kötöttünk. Vagyis én lemondtam a csillogós kövesről. Abban egyetértettünk, hogy fehérarany lesz a gyűrű, és szerintem nagyon szépet találtunk, január legvégén már mehetünk is érettük. Persze a kísérőgyűrűnél azért nem tagadtam meg magamat, csillog is, villog is, szóval előjött a nemlétező cigány vérem. És persze majd jól meglepődök a leendő férjem kísérőgyűrűre áldozott kedvességén. Már csak azon agyalok, hogy melyik ujjamon kell a kísérőt hordani?

További pompás hír, hogy a puccos (ét)terem által ajánlott menüsorokat nem fogadjuk el, saját alapanyagból fogunk mindent csinálni, azt, amit mi szeretnénk, úgy, ahogy mi szeretnénk. Ezt a speckó kényességünk és bizonyos étkekhez való ragaszkodásunk, ill. biz. ételektől való irtózásunk miatt volt kénytelen a Családi Nagygyűlés egyhangúlag eldönteni. Közben körvonalazódik a meghívó formája, egyelőre csak fejben, majd érdekes lesz összevetni a keresletet a kínálattal. Feltételezem, hogy ez a két párhuzamos ezúttal nem a fog a végtelenben találkozni. Vagyis a végtelent nem zárom ki, de májusig biztosan nem.

Az úgy volt, hogy egyszer csak, éppen egy szent ortodox ünnepen gyanútlanul nézelődtem, amikor a kedves Jóságos az asztalhoz invitált volt engem, és imígyen szóla hozzám: "Beszélgessünk!" Eleget téve eme ellenállhatatlan kérésnek, odaülék, mire ő kész tények elé állíta: "Isten és a zöld kályha előtt megkérem a kezedet." Nem volt más választásom, és ha lett volna, akkor sem mondtam volna mást, tehát igennel feleltem. Ez éppen így volt, aki mást mond, az bizony hazudik :)

Szóval igent mondtam. Ezek után meg kellett lépnünk azt a lépést, hogy előadjuk az ősöknek a történéseket, lehetőleg úgy, hogy előre azért ne sejtsék, hogy miért jönnek hozzánk. Bár félig-meddig lebuktunk, a fiús szülők nem tudták, hogy mi vár rájuk. Aztán ideértek, Robi meg csak húzta a vallomást. Én már erőst kacsintgattam, hogy hajrá, de ő csak nem... Aztán végül sikerült méltó módon tálalni a témát, mire kitört az öröm. De még mekkora öröm! Tisztára belelkesültek, egészen annyira, hogy másnapra már az általunk előtte megálmodott két időpont egyikére beszervezték a kedvenc zenekart, a másikra meg a termet. Mivel egy időpontra kellett varázsolni ezt a kettőt, a terem szabad időpontja győzött a zenekarral szemben, ámde így már tudható, hogy mikor (aug. 22-én) és hol (kejtiszi) lesz a lakadó. Egy másik zenekart persze sikerült szerválni, de őket még tesztelni kell.

Ezzel a fordulattal valójában az az állapot állt be, hogy az én szüleim még nem is tudták, hogy férjhez megyek, amikor már szinte minden nagy kérdésben döntés született. Végül is jó volt ez így, mert nagy a tolongás a puccos :) helyek közelében, örülhetünk, hogy ekkor éppen szabad volt a terem. Vasárnap anyuék elé járultunk, mindenki örült, szóval eddig minden nagyon rendben van. Az okozott ugyan némi fejtörést, hogy hogyan tudunk úgy fiatalokkal teli lagzit gyártani, hogy sok kevésbé fiatal meghívandó foglal helyet a listán, de már nem stresszelem magam ezen. Amúgy is 50 alatt van azon emberek száma, akiket ott szeretnék tudni/látni/hallani, de a lényeg az, hogy együtt legyünk és örömködjünk. Sőt, hogy mindenki nekünk örüljön  :)

A következőkben ellátogatunk az anyakönyvvezetőhöz, aki majd jól ad nekünk egy megfelelő időpontot. Bár sajnos nem lehet kérni, én tisztelettel javasolnám, hogy a magyar házasságkötésekhez magyar anyanyelvű anyakönyvvezetőt juttassanak, mert baromira illúzióromboló, ha egy szerb nő magyarul, ámde jól tetten érhető szerb akcentussal makogja el a tudnivalókat. És ez még akkor is így van, ha mások esküvőjén veszünk részt, gondolom a sajátomon sem lenne kevésbé idétlen. Feltételezem, hogy ilyen nemzeti arányokkal nem megoldhatatlan ez a dolog, már volt rá precedens, jelentem, működik!

Ja igen, lesz még jegygyűrünk is, és meghívókat meg vendégvirágokat is szemléztem, és a java, a ruha még csak most jön. Sonja már jelezte részvételi szándékát a ruhakiválasztási procedúrán, de azt hiszem anyu és ő pontosan elegek is lesznek kíséretül és kíméletlen kritikusul. A ruháról annyit tudok, hogy abroncstalant szeretnék, viszont lelki szemeim előtt már megjelentek a gonosz és/vagy pénzéhes butikosok, akik hordóforma ruhákat fognak előkapdosni. Anyám szerint ez hülyeség. Én meg kíváncsi vagyok. Bár az idő különösebben nem sürget, valószínűleg mihamarabb megejtjük ezt a butikolást is. Elsőre talán elég is ennyi, terveim szerint így az oly távoli ismerősök és barátok is megtudhatják a hipertitkos részleteket, meg amúgy is roppant nagy buli lesz egyszer visszaolvasni ezeket a bejegyzéseket.